Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Szóka Júlia: Engem a tehetség mindig elvarázsol Japán turnék, japán sztorik

2020.01.05

Szóka Júlia: Engem a tehetség mindig elvarázsol

Japán turnék, japán sztorik

20190609_143721-1-.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szóka Júlia és a szerző

Szarvas István (Sz. I.): Nagyon sok országban jártál, és nagy sikerrel szerepeltél. Hogy emlékszel

vissza Japánra? És arra is kíváncsi lennék, hogy eltér-e valamiben a japán zene-, énekkultúra a

magyartól.

Szóka Júlia (Sz. J.): Hűha, érdekeset kérdezel. Mert igazából a japán zeneoktatás azért egy kicsit

más. Nem véletlen kutatták nálunk a Kodály Zoltán által felállított technikai alapokat, hogyan

lehet a legtisztábban, szebben énekelni. A Kodály-módszert a japánok nagy érdeklődéssel

kutatták, nekem megadta a Jóisten, hogy háromszor voltam ott. A fővárosi Operettszínházzal

voltam először, a Csárdáskirálynővel, ahol egy nagyon édes sztori volt. Mint mindig, én a

legutolsó vagyok, aki elhagyja az öltözőt egy előadás után, mert egyrészt le is izzad az ember, a

darab elejétől a végéig ugye énekel. Vásári Mónika kolléganő mellett öltöztem, és hozzátartozik,

hogy mikor kimentünk Japánba, akkor mondták, nagyon jó lesz, neked semmire nem lesz

gondod, csak énekelned kell. Kiteszed a cipődet a szállodai szoba elé, azt kitisztítják, a

bőröndödet kiteszik, elviszik, buszokkal mentek mindenhová. Szóval királyságos helyzeted lesz.

Most ehhez képest ebből semmi nem lett. Olyannyira nem, hogy nemhogy busszal vittek volna

minket, hanem metrójegyet kaptunk, ahol mindenféle vonalak voltak, zöld, sárga, piros, kék, és

akkor az után kellett mennünk. A színházba mindig közösen érkeztünk meg. Na, de hát mikor

vége lett az előadásnak, akkor mindenki, főleg, aki már többször járt kint, az könnyen utazott a

metrón. Vásári Mónika ült mellettem az ölözőben, te, mondom neki, olyan gyanús csönd van,

elment már mindenki, csak mi vagyunk? Már kezdtem aggódni, hogy olyan nagy csöndesség volt

előadás után. Azt mondja, azt hiszem, elmentek, de én is megyek már. Mondom, itt ne hagyjál

engem, én nem találok a szállodába – ez Tokióban volt –, az kizárt. Na, ez mentett meg engem,

hogy résen voltam, nehogy elmenjen, mert énszerintem még most is valami metrómegállóban

várnám a csodát. Ez egy édes sztori volt, de egyébként nagyon szép utak voltak ezek. És a

japánoknak van egy szokása, hogy amit elvárnak az énekesektől, amikor vége egy előadásnak,

akkor vonuljunk végig a legnagyobb színházban vagy koncerttermekben a padsorok között, és

gyakorlatilag mindenkivel kezet fogjunk, hogy megérintsenek bennünket. Istennek

bálványozta bennünket, szóval, nagyon érdekes volt.

Még egy érdekes sztori volt, szintén Tokióban elvittek bennünket egy üzleti negyedbe, amely

telis-tele volt boltokkal. Én vettem egy vérnyomásmérőt. Az nagyon jó árban volt, és mondom,

úgy sincs vérnyomásmérőm, meg a gyerekemnek ajándékot, ez a kettő motivált engem nagyon.

Természetesen a vérnyomásmérőmet ott hagytam, ottfelejtettem, és azt mondták másnap, hogy

semmi baj. Volt egy japán nő, aki nagyon jól tudott magyarul, a követségen dolgozott, Juditnak

hívtuk magyarul, jött velünk, hogyha valami probléma volt. Azt mondta nekem, semmi baj, én

elmegyek veled, és meg fogod látni, hogy megtaláljuk a vérnyomásmérőt. Mondom, azt se tudom,

hol vettem, hiszen annyi üzlet van, hát fogalmam sincs, csak nagyjából. Nem baj, megnézzük. És

megtaláltuk! A pénztár mellett, ahol előző nap kifizettem, ott volt a vérnyomásmérő. Hihetetlen!

Egyszerűen föl nem fogtam. Szóval nagyon szép út volt. Úgyhogy az Operettszínházzal voltam

így kétszer Japánban. 2002-ben pedig egyedül voltam szólistaként ifj. Sánta Ferenc

cigányzenekarával, csináltunk vagy tíz koncertet, gyönyörű helyeken, és igazi nagy

koncerttermekben. Velük viszont volt egy olyan élményem, előre felhívták a figyelmünket, hogy

ne lepődjünk meg, készüljünk fel idegileg, lelkileg, de egy olyan helyre megyünk, ahol fekvő

betegeknek kell koncertet adni.

Ágyban tolták ki a mozgássérült és mentális betegeket, de azt mondták, hogy a zenés műsornak

terápikus hatása van, ami valóban így van. Csak hát, én nem gondoltam volna, hogy ilyen

koncertet rendeznek, amelyen elég nehéz volt énekelni. Úgy választottam össze a műsoromat,

hogy inkább lirisztikus örökzöldek, Fényes Szabolcsok legyenek, amik a lelkükre hatnak.

Úgyhogy nagyon nagy élmény volt. De egyébként az énekes kultúrájuk más, mint a miénk.

 

Sz. I.: Van-e példaképed úgy a női, mint a férfi énekesek között?

Sz. J.: Megmondom neked őszintén, hogy van, volt, és biztos lesz is, ugyanis én imádom

felfedezni a tehetségeket, mindegy, hogy fiatalabb, vagy esetleg olyan művész, akit eddig nem

ismertem. De én valójában a természetesség híve vagyok, mind magyarországi viszonylatban,

mind pedig külföldi viszonylatban. Engem a természetesség és a tehetség az mindig is

elvarázsolt. Tehát most akár több nevet is említhetnék, nemcsak énekesi, hanem színészi vonalon

is. Énekesi vonalon nekem a Németh Marika volt mindig is a példaképem. Talán azért, mert az

első élményem vele volt igazából, nagyon nagy hatást tett rám, és kicsinek olyan akartam lenni,

mint ő, talán azért, mert hasonló volt lelkületű. Aztán jöttek sorba azok a kolléganők, akiktől

nagyon sokat tanultam, például az Operettszínházban, Tiboldi Máriától, Zsadon Andreától, Petress Zsuzsától és Zentai Annától.

Sz. I.: Tudod, mi az érdekes, eddig még külföldit nem mondtál.

Sz. J.: Hát, a külföldiek közül, például, az Anna Moffo, aki a Csárdáskirálynőt játszott a híres filmben, ő is nagy példaképem volt. Ráadásul ő nem szőke, hanem ilyen fekete volt, mint én. Nagyon jól énekelt, és nagyon jól játszott. A férfiaknál a három tenor az fantasztikus volt, és hát igazából minden olyan művész, akivel én azonosulni tudok. Azt mondják egyébként, hogy a zene az mindig mélyebb és több, mint a szó. Úgyhogy a zene nyelve az egy. Aki ezt megérzi, annak egy vágya van, hogy azonosulni akar vele, és példát mutat az embernek bármilyen téren.